A metróban álltam, a szerelvényre vártam leghátul, ahol az öngyilkosok szoktak. Én nem azért, hanem mert ott kellett majd leszállnom a célállomásnál. Este volt, kevesen álltak velem a peronon. Az alagút szája sötéten ásított, és a fejem felett egy rossz neon villogott. Hirtelen valami vonzást éreztem. Egy érzés volt, ami a sötét alagút felé húzott.
Nyomban megindultam a nyílás felé. Ahogy a peron szélére értem hallottam, hogy mögöttem többen kiáltozni kezdenek, de nem törődtem velük. Leugrottam a sínek közé, a bokámat meg is ütöttem a lenti betonvájatban, és sajgó lábbal indultam el befelé az alagútba. Az állomás fényei lassan elmaradtak mögöttem, de én csak mentem, rendületlenül. Eszembe sem jutott, hogy a szembe jövő szerelvény elgázolhat. A gondolat szikrája sem merült fel az agyamban.
Ahogy botorkáltam a sínek között, szemem lassan kezdte megszokni a sötétséget. A falakon különös formák rajzolódtak ki, idegen hatású domborművek, amelyeket bizonyosan nem az alagútfúrók skicceltek fel a falra unalmunkban. A formákat nem tudtam kivenni, de az alakok körvonala olyan volt, amilyet korábban semmilyen képen nem láttam. Egy helyen embermagasságú nyílás sötétlett az ábrák között. Bár eleve sötét volt, de ez a lyuk még a környező sötétségnél is feketébb volt. Tudtam, hogy ott van, amit keresek. Már hallottam is a közeledő metró zaját, ezért nem is tétováztam, hanem gyorsan beléptem.
Itt már igazán koromsötét volt. Az orromig sem láttam. Ráadásul a nyílás összeszűkült, alig embernyi volt. A falak tapintása nyálkás volt, és gusztustalan. Azonosíthatatlan nyúlós szálak lógtak le a plafonról, és végigsimították az arcomat, ahogy elmentem alattuk. Talpam alatt állatok rohangáltak. Néha visítást hallottam a lábam alól, máskor ízelt lábak kaparászását a fülem mellől a falon. Mint egy álomban, úgy haladtam előre. Hipnotizáltan. Hideg volt, borzongtam könnyű nyári öltözékemben. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megláttam egy fehéren világító négyszöget a távolban. Odaérve ajtónyílásnak bizonyult, ami egy fehér folyosóban folytatódott. Beléptem a fénybe.
A falak, a plafon mind fehér, tejszerű fénnyel világítottak, de ezen felül semmi sem volt rajtuk. Se egy porszem, se egy kiszögellés. Csak fehér simaság mindenütt. Ki építhette ezt ide? Mentem a folyosón előre, a vége a távolba nyúlt. Kémleltem, hogy hol érhet véget, de csak annyit láttam, hogy a vége eltűnik a messzeségben. Lépkedtem tehát tovább, amikor egyszer csak elfogyott alólam a talaj. Egy csúszdán találtam magam. Beleolvadt a falak és a padló homogén fehérségébe, ezért nem vettem időben észre. Csúsztam, csúsztam, és amikor percek múlva sem ért véget a csúszás, már unni kezdtem a dolgot. Itt is minden fehér volt, a falak, a plafon és a csúszda is, ezért egy idő után kezdtem elálmosodni, és el is aludtam.
Arra ébredtem, hogy nagy puffanással egy ajtóhoz érkezem. Megdörzsöltem sajgó orromat, és beléptem az ajtón. Vagyis inkább ki. Az állomáson találtam magam, ahol elindultam, és újra éreztem az erős vonzást az alagút felé. A franc essen beléd, gondoltam. Ha már ennyit kellett küszködnöm, akkor valami értelme is lehetett volna a dolognak. Nem engedelmeskedtem a hívásnak, hanem megvártam a metrót, és beszálltam. Félálomban csak az tűnt furcsának, hogy az ülések helyén karosszékek álltak, és a feliratok nem magyarul, hanem valami ismeretlen nyelven voltak írva. Biztosan valami BKV újítás, vontam meg a vállam, és leülve az egyik székbe újra elbóbiskoltam a szerelvényt húzó lovak patájának ütemes kopogásától.
