A lány tudta magáról, hogy szép. Az utcára kilépve mindig rászegeződtek a szemek. A tetoválás a köldöke körül vonzotta a pillantásokat, és onnan a szemek továbbvándoroltak a testén. Mindenfelé.

A boltba ment éppen, ahogyan mindig reggelente, és az agya már a tejfeles dobozok országában kalandozott. Imádta a tejfölt. Ez volt az egyetlen gyengéje. A bolt csak pár saroknyira volt, ezért ilyenkor otthon hagyta a terepjárót. Amúgy is szerette, ahogyan a tekintetek rászegeződtek. Mint régen, a zeneiskolai koncerteken.

A fiú már ott állt a kutyavécé mellett, és mosolyogva nézett rá. Ő szándékosan úgy tett, mintha nem vette volna észre, és peckesen lépkedve a másik irányba bámult. Belül nevetett, amikor hallotta, hogy a fiú zokogva a kukára borul. A férfiakat nem szabad túlságosan elkapatni.

A lámpánál megállt, kicsit méltatlankodva, hogy neki (neki!) itt várakoznia kell. Tudta, hogy nemsokára érezni fogja a szuszogást a nyakán, és úgy is lett. A hegedűkészítő a pinceműhelyből soha nem adta fel, lesett rá, mint a hiéna az antilopra. Csak egy kézcsókot hadd adjak, csak egyet - hallotta a kérlelést. Undorral nyújtotta oda a kezét, és nagy önuralommal tűrte egy ideig a lefetyelést. Hetente elhasznált egy hegedűt, ezért szüksége volt a hegedűkészítőre. Szeretett szenvedélyesen játszani.

Amint a lámpa zöldre váltott kirántotta a kezét a nyelv alól, és szinte futva indult meg a zebrán. A hegedűkészítő mondott még valamit, de nem figyelt rá. A szemtelen taknyos, sziszegte magában, inkább készítene masszívabb hegedűket. A túloldalon befordult a sarkon, és a kutyatemetőt elhagyva egyszer csak megállt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Egy tűzoltó állt ott.

Lenyűgözve nézte a csillogó sisakját, a baltát az övében, és ősz haját, amely hullámosan hullott alá. A tűzoltó krákogott, és leköpte a tűzcsapot, amire támaszkodott, majd folytatta a harákolást. A lány megbabonázva nézte a jelenséget. A lelki társam, szólalt meg benne a belső hang. Biztos hegedülni sem tud, szállt vitába egy másik hang az elsővel, de az nem hagyta magát. Nem baj, ezért fog kiegészíteni engem. Benne megvan az, ami bennem nincsen.

Tétova lépésekkel (rácsodálkozott az érzésre, hiszen ő sok minden szokott lenni, de tétova soha) botorkált közelebb az egyenruhás alakhoz. Mit mondjak neki? töprengett magában. A tűzoltó nem nézett rá, a szeretkező madarakat figyelte a szemközti fa ágán.

- Kérem, – kezdte a lány – van Önnek barátnője? – szinte belehasított a kérdés abszurditása.

- Barátnőm? – nézett rá a tűzoltó – Feleségem van, de bárcsak ne lenne.

- És nem lenne kedve egy… barátnőhöz? – rebegte a lány.

- Ugyan, kinek kellene egy magamfajta öregember? – legyintett a tűzoltó.

- Nekem kellene – mondta a lány, és égett az arca a szégyentől.

A tűzoltó ránézett, és hatalmasan elkezdett nevetni. Harsogott a nevetése, visszhangzott végig az utcán, a könnyei is csorogtak. Amikor nagy nehezen abbahagyta, komolyságot erőltetett az arcára, és így szólt:

- Magácska nagyon kedves, de nagyon tapasztalatlan is, és fiatalka. Én a megtermett, érett nőket szeretem, nem az ilyen kis soványkákat, akik kettétörnek, ha óvatlanul nyúl hozzájuk az ember. Keressen szépen egy magának való fiút.

- De maga nekem való – erősködött a lány. – Ezt súgják az érzékeim.

- Hát akkor rosszul súgják, - mondta a tűzoltó, és látszott, hogy kezdi bosszantani a dolog. – Hagyjon nekem békét. Hiányzik is nekem egy fiatal szerető. Kapnék az asszonytól.

- De én akarom, - toppantott a lány. – És én mindig megkapom, amit akarok.

- Hát most nem fogja – válaszolta neki az öreg, és elindult a kocsma felé. – Végre egyszer én fogok elutasítani egy nőt. Már régen vártam erre.

A lány csak nézett távolodó alakja után, és összetört szívének darabkáit kereste a testében. Ilyen még nem történt vele. Az eddig ismeretlen érzés új utakra vezette. Már hallotta is a fejében a dallamot, ami kifejezi a fájdalmát. Ha ezt megírom, én leszek az új Chopin, ujjongott belül. Megfordult, rohanni kezdett hazafelé, és már nem is gondolt a tejfölre.