Mint minden reggel, aznap is 6-kor keltem, és kisétáltam a szigetre, hogy lefussam a szokásos három körömet. Kellemes augusztusi reggel volt, nem túl hideg, nem túl meleg, éppen jó. Hangosan csiviteltek az ébredő madarak, néztem az előttem futó lányok fenekét, egyszóval minden tökéletes volt.

Már majdnem elértem az uszodákat, amikor a parkban furcsa fényre lettem figyelmes. Kékes fénnyel megvillant valami egy pillanatra. Mások nem vették észre, mindenki futott tovább, mintha mi sem történt volna. Engem viszont nem hagyott nyugodni a dolog, ezért gondoltam teszek egy kis kitérőt, hogy megnézzem magamnak, hogy mi az.

Az alvó hajléktalanokat kikerülve odaértem arra helyre, ahol a villanást láttam. Egy kis tisztáson volt a bokrok között a fák lombjai alatt. Tanácstalanul toporogtam, nem láttam semmit, és már éppen menni készültem, amikor feltűnt, hogy a föld az egyik helyen kicsit más, mint a környező talaj. Odaléptem, és üreges dobbanás hallatszott a lábam alól. Körbetapogattam a földet, és rátaláltam egy kallantyúra a fű között. Meghúztam. Egy nyílás tárult fel előttem. Egy járat a sziget belsejébe.

A nyílás odalent egy létrában folytatódott. Elkezdtem lassan leereszkedni a létrafokokon. A kürtő hamarosan kiszélesedett, és egy fémpallón találtam magamat. Előttem hatalmas, kivilágított barlang tárult fel tele óriási gépezetekkel, fogaskerekekkel. A gépek zümmögése betöltötte a fülemet. Odalent különös alakok mozogtak a gépek között. Kis, szürke, hosszúkás fejű lények. Mint egy sci-fi filmben.

Az egyikük felpillantott, mintha valami hatodik érzék vezérelte volna, és észrevett engem odafent. Éles sivítást hallatott, amire a többiek is felfigyeltek, és megindultak felém.

Eszeveszetten menekültem. Csak egy gondolat volt a fejemben: kijutni innen. Felkapaszkodtam a létrán, lecsaptam a fedelet, és ráhúztam egy közeli padot a rajta fekvő hajléktalannal együtt. Rohanni kezdtem ki a parkból a part felé. Nem tudtam, mitévő legyek.

Ekkor megremegett alattam a föld. Elestem. Körülöttem mindenhonnan sikoltozás hallatszott, ahogy mások is elvesztették a talajt a lábuk alól. Fülsiketítő recsegés-ropogás töltötte be a levegőt. Az egész sziget megremegett, majd megbillent. Legurultam a meredek partfalon, bezuhantam a piszkos Dunába, és összecsaptak fejem felett a hullámok. A víz színére felbukkanva teleszívtam a tüdőmet levegővel, és a sziget felé néztem.

Már a levegőben volt. A vízből láttam az alját, ahol hajtóművek gyulladtak ki, és a sziget egy szempillantás múlva eltűnt. A helyén maradt kráterben összecsapott a Duna vize, küszködnöm kellett, hogy a felszínen maradjak. A Margit-hídnál a gyaloghíd csonkja a vízbe ért. Odaúsztam, és felkapaszkodtam rajta. Szerencsére éppen jött a villamos, felszálltam rá, és elmentem a Nyugatiig, onnan pedig haza.

Hát így tüntettem el a Margit-szigetet. Ha nem találom meg a csapóajtót, és nem leplezem le, hogy a sziget valójában az idegenek járműve, akkor még ma is ott lenne. Azóta máshova járok futni.