HTML

Tudatfolyam mesék

Sok rossz mesét meg kell írni, hogy egy jó is szülessen

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Húsbavágó

2008.08.27. 21:46 mesemondó

Este bementem Katihoz zárásra a gyorsétterembe. Már alig volt vendég, intett, hogy nyugodtan menjek be hozzá a pult mögé. A karjaimat gyorsan köré fontam, és végigtapogattam, hogy mindene megvan-e. Megvolt, de a pult előtt álló vendég rossz szemmel nézte matatásomat, ezért barátnőm beparancsolt a konyha hátsó részébe, amíg ő lerendezi az utolsó kosztosokat.

 

Céltalanul csellengtem a lábosok és serpenyők között. Az éjszakai szakács ügyet sem vetett rám, és én sem erőltettem a beszélgetést. A húsmassza még mindig kavargott a főzőüstben, és egy csövön át folyamatosan csöpögött bele az utánpótlás. Mivel jobb dolgom úgysem volt, ezért elkezdtem követni a csövet, hogy megtaláljam a forrását. A cső a hátsó traktus felé vezetett. Kikerültem a hagymakarikás dobozokat, és a dobozhalmok mögött a használt óvszerek aknamezején átevickélve egy vasajtóhoz jutottam. A cső az ajtó felett tűnt el a falban. Az ajtó kulcsra volt zárva, de tudtam, hogy a kulcs a mellette levő szemetes alján van. Undorodva tapogattam végig a tartály alját, és nejlonba csomagolva meg is találtam a kulcsot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem.

 

Még sohasem jártam itt. A szemem nehezen szokta meg a félhomályt. Tapogatóztam villanykapcsoló után, és a kezem egy nagy karba ütközött a falon. Meghúztam. Fény árasztotta el a helyiséget. Vagyis inkább barlangot kellene mondanom. A nyirkos sziklafalakról csurgott a nedvesség, párás volt a levegő. Értetlenül néztem körül. Nem volt már pénz befejezni ezt a részt? Miért néz úgy ki, mint egy sziklatemplom? A cső derékszögben megtört, és felfelé folytatódott. Mellette a sziklafalhoz erősítve egy fémlétra futott fel. Elindultam a létrán felfelé.

 

Mászás közben felimerült bennem az a régi emlék, amikor az Empire State Buildingre másztam fel a külső fali létráján. Most ugyan nem voltak üvöltő FBI-ügynökök a nyomomban, de az érzések hasonlóan kavarogtak bennem, mint akkor. Most a sziklabarlang zavart meg, akkor pedig az amerikaiak értetlensége, akik nem akarták tudomásul venni felfedezésemet a világ pénzügyi központjait fenyegető támadásról. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, ahogy a talpamat átfúró pisztolygolyó okozta fájdalom eszembe jutott, de aztán erőt vettem magamon. Régen történt. Ez az ügy már lezárult, és meg is kaptam érte a kárpótlást az amerikaiaktól. Kevés külföldi van, akinek a képe minden kormányhivatalban ott függ a falon az elnöké mellett, és akkor még a pénzjutalmat nem is említettem.

 

Kapaszkodtam tovább felfelé, és már éppen kezdtem volna unatkozni, amikor véget ért a létra. Egy sziklaplatóra jutottam, ahol óriási medence volt a földbe süllyesztve. A cső innen táplálkozott, ugyanis a medence színültig volt húsmasszával. Émelyegtem a szagtól, és körülnéztem, honnan kerül ide a hús. Egy csúszdát láttam, ami egy óriási darálóban végződött, a daráló mellett pedig két ember támasztotta a falat. Cigarettáztak, és engem néztek, szótlanul. Egy percig néztük egymást némán, aztán lassan elindultam a daráló másik oldala felé, hogy megnézzem, honnan jön a darálnivaló. Az emberek nyugodtan cigarettáztak tovább, és figyelték, mit teszek.

 

A daráló másik oldalán egy hatalmas, kétembernyi magasságú tartály állt, oldalához egy létra volt támasztva. Óvatosan elindultam felfelé a létrán. Gondoltam, hogy ha már idáig eljöttem, akkor csak megnézem magamnak az alapanyagot. A tartály tetején egy nagy nyílás tátongott, amibe a létra tetejéről nem láttam be, hiába nyújtogattam a nyakamat. Ekkor éreztem, hogy a létra megbillen alattam, és én fejjel előre beestem a tartályba. Egy pillanatra megszédültem az eséstől, várnom kellett kicsit, amíg kitisztult a fejem, majd körülnéztem. A tartály üres volt, a belső oldalát nyúlós, zsíros réteg borította. Kiáltani akartam az embereknek odakint, hogy segítsenek, de ekkor hallottam, hogy „Na, munkára!” felkiáltással nekiveselkednek a daráló hajtókarjainak.

 

A tartály elején megmozdultak a daráló lapátjai, a hátuljából pedig megindult egy prés, ami kitöltötte a tartály belsejét, és az alapanyagot a lapátok felé nyomta. Sóhajtva feszítettem neki hátamat a prés lapjának, lábaimat pedig magam elé a tartály kiszögelléseinek. A múltkori eset után a Múzeum büféjében okosabb is lehettem volna, de a kíváncsiságomnak soha nem tudtam parancsolni. Lábizmaim megfeszültek, ahogy nekitámaszkodtam a tartály szemközti falának. Szerencsére a daráló lapátjai mellett volt még egy kis szabad hely a falon. Reméltem, hogy Kati hamar a keresésemre indul. Ahogy hallgattam a darálót működtető emberek zihálását odakinn, magamban elkezdtem fogalmazni a blogbejegyzést, amit erről az esetről fogok írni. Lássuk csak, milyen címet is lehetne adni neki…

 

Szólj hozzá!

Az előzmények

2008.08.19. 21:09 mesemondó

Ennek a blognak volt egy előzménye, amit aztán abbahagytam egy időre, és utána itt folytattam. Ott is van néhány mese, úgyhogy belinkelem ide: http://mesek.blogter.hu/

3 komment

Egy örömlány délutánja

2008.08.17. 21:01 mesemondó

Iszonyú meleg volt. Az örömlány fásultan törölte le gyöngyöző homlokáról az izzadtságot. Közel s távol egy lélek sem látszott. A lepusztult külvárosi foghíjtelken csak a tücskök zümmögése töltötte be a levegőt, a töredezett beton réseiben tikkadt gaz kókadozott a hőségben. Körülnézett, és vágyódva gondolta a bokrok hűvösére, ahova a kuncsaftokat szokta vinni. De most nem volt kuncsaft a láthatáron. Megfordult, és kezével a szemét ernyőzve fürkészte a háztömb másik végét, hátha ott megjelenik valaki, de a hőségben egy lélek sem járt az utcákon. Visszafordult, és halk sikkantással összerezzent, amikor meglátta a férfit.

 

Az öregember két lépésre állt tőle. Fekete köpenye elrejtette alakját, fejére fekete kámzsa borult. Szemmel láthatólag nem zavarta a meleg, nem izzadt, és mintha valami hűvösség áradt volna belőle. A lánynak torkára forrt a szó, nem tudta mit kezdjen a tekintélyes külsejű öreggel. Próbálja leszólítani? Könnyedséget tettetve végül megszólította:

 

- Jó napot – nem merte tegezni. - Nem akarna felfrissülni egy kicsit?

 

Az öreg ráemelte vizenyős tekintetét:

 

- Nem, köszönöm – felelte.

- Mi járatban erre?

- El kell intéznem valamit a környéken.

 

A lány oldalát fúrta a kíváncsiság:

 

- Mivel foglalkozik? Színesfém kereskedő? Most éppen ebédszünetet tartanak a szomszéd utcában.

- Embereket kísérek hosszabb utakra, csak most kicsit korán érkeztem – mondta az öreg. Elővett a köpenye oldalzsebéből egy homokórát, és megmutatta a lánynak. A felső részben még volt egy kis homok, de sebesen pergett.

 

A lány meglepődve nézte a homokórát. Ormótlannak és nehézkesnek tűnt.

 

- Én nem hordok karórát. A mobilom úgyis tudja az időt, látja? – és mutatta helyes kis mobilját, amin a stricijét szokta hívni. – Az Önén nincsen?

- Nem használok ilyen szerkezeteket – szabódott az öreg. – Pedig már többen mondták, hogy haladnom kellene a korral, de nem tudom megszokni. Túl kicsik a billentyűk, és a PIN-kódot is mindig elfelejtem. Az akkumulátorról nem is beszélve. Mindig lemerül. Ezzel nincs ilyen gond.

 

Látható büszkeséggel cirógatta pillantásával a homokórát.

 

- De ez csak akkor működik, ha függőlegesen tartja – akadékoskodott a lány.

- Dehogyis, ki van ez találva, nézze csak!

 

Az öreg 90 fokkal elfordította a homokórát, és a homok továbbra is folyamatosan pergett, csak most a földdel párhuzamosan.

 

- Ez nagyon szupi! – kiáltotta a lány, és kikapta az öreg kezéből az értékes tárgyat.

- Azonnal adja vissza! – fortyant fel az öreg, és megpróbálta visszaszerezni a homokórát, de a lány gyorsabb volt nála.

- Csak ki akarom próbálni, hogy fejjel lefelé is működik-e – kacagott a lány, és fejre állította a homokórát. A homok tovább pergett, immár felfelé, de a lány már az óra talpát nézte, ahova egy frissen nyomtatott címke volt felragasztva.

- Hogy kerül erre az én nevem? – kérdezte döbbenten. – Ki maga?

- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mosolygott zavartan az öreg. – Adja csak vissza szépen.

 

A lány magához szorította a homokórát.

 

- Nem adom. Feleljen!

- Hát jó, maga akarta. Az óra a halála időpontját jelzi.

- A halálomét? – hőkölt hátra a lány. – Hiszen kutya bajom.

- Ez nem az én dolgom, én csak a végrehajtó vagyok – mondta türelmetlenül az öregember. – Egyszer úgyis meg kell halni.

- Na de hogyan halok meg? Maga fog megölni?

- Dehogyis – az öreg már bosszús volt. – Én azért jövök, hogy elkísérjem az úton. Segítem a világok között váltásban.

- Nem is tudja, hogyan halok meg?

- Nem, és nem is igazán érdekel. Ez nem az én asztalom. Persze utána érdeklődhetnék, de nem érdemes belekavarni a hatáskörökbe. Abból mindig csak baj van. Adja vissza az órát.

 

A lány maga elé tartva újra megnézte a homokórát. Az utolsó homokszemek peregtek le éppen, majd kiürült a felső tartály. Végignézett magán. Semmi változást nem érzett.

 

- Élek – jelentette ki határozottan.

- Az nem lehet – mondta dühösen az öreg, kiszedte a kezei közül az órát, és hitetlenkedve nézegette. Egy pillanatra megfordította, de a homok már nem moccant.

- Élek – mondta újra a lány. – Élek, élek, élek, élek.

- Hagyja abba! – hörgött az öregember. – Ilyen még soha nem történt velem.

 

Kotorászni kezdett a zsebeiben, előkapart egy zsíros, foltos papír fecnit, és hunyorogva összehasonlította a rajta levő írást az óra talpával. Kis idő múlva remegni kezdett a szája széle, és nem is tudta türtőztetni magát:

 

- Azok a hülyék. Idióták. Barmok. Félnótások. Agyalágyultak. Félcédulások. Alkalmatlan technokraták. GPS, ugye? Meg Internet? Gyorsabban megtalálod majd a helyet, mert nem kell előtte elvégezni a szertartást. Hát most megkapjátok. Ezen már nem lehet tesztidőszak címén átsiklani. Ennek következménye lesz. – A lányra nézett. – Ne féljen, magára is sor kerül majd. Egyszer. Hacsak azt is el nem szúrják. – Azzal kanyarított egyet a köpenyével, és egyszerűen eltűnt.

 

A lány csak állt ott, és nem félt, pedig úgy érezte, illendő lenne kicsit félnie, hiszen éppen most tűnt el valaki a szeme elől egy szempillantás alatt. De csak az életörömöt érezte vibrálni a testében. Jó volt élni. Ekkor egy remegő hangot hallott:

 

- Helló, rámérnél egy kicsit?

 

Megfordult, és egy szemüveges, kákabélű sihedert látott, aki zavartan ácsorgott a telek túlsó végén. Elmosolyodott a fiú félszegségén. Megnyerted a főnyereményt, gondolta magában, olyan szexet kapsz most a pénzedért, amilyenben még sohasem volt részed. És ha tudnád, minek köszönheted.

 

Elbűvölő mosoly jelent meg az arcán, elindult a kuncsaft felé, és megborzongott a gyönyörűségtől, ahogyan a gazos foghíjtelek parlagfüvei végigcirógatták a meztelen lába szárát.

 

 

Szólj hozzá!

Másvilág

2008.08.12. 20:30 mesemondó

A metróban álltam, a szerelvényre vártam leghátul, ahol az öngyilkosok szoktak. Én nem azért, hanem mert ott kellett majd leszállnom a célállomásnál. Este volt, kevesen álltak velem a peronon. Az alagút szája sötéten ásított, és a fejem felett egy rossz neon villogott. Hirtelen valami vonzást éreztem. Egy érzés volt, ami a sötét alagút felé húzott.

 

Nyomban megindultam a nyílás felé. Ahogy a peron szélére értem hallottam, hogy mögöttem többen kiáltozni kezdenek, de nem törődtem velük. Leugrottam a sínek közé, a bokámat meg is ütöttem a lenti betonvájatban, és sajgó lábbal indultam el befelé az alagútba. Az állomás fényei lassan elmaradtak mögöttem, de én csak mentem, rendületlenül. Eszembe sem jutott, hogy a szembe jövő szerelvény elgázolhat. A gondolat szikrája sem merült fel az agyamban.

 

Ahogy botorkáltam a sínek között, szemem lassan kezdte megszokni a sötétséget. A falakon különös formák rajzolódtak ki, idegen hatású domborművek, amelyeket bizonyosan nem az alagútfúrók skicceltek fel a falra unalmunkban. A formákat nem tudtam kivenni, de az alakok körvonala olyan volt, amilyet korábban semmilyen képen nem láttam. Egy helyen embermagasságú nyílás sötétlett az ábrák között. Bár eleve sötét volt, de ez a lyuk még a környező sötétségnél is feketébb volt. Tudtam, hogy ott van, amit keresek. Már hallottam is a közeledő metró zaját, ezért nem is tétováztam, hanem gyorsan beléptem.

 

Itt már igazán koromsötét volt. Az orromig sem láttam. Ráadásul a nyílás összeszűkült, alig embernyi volt. A falak tapintása nyálkás volt, és gusztustalan. Azonosíthatatlan nyúlós szálak lógtak le a plafonról, és végigsimították az arcomat, ahogy elmentem alattuk. Talpam alatt állatok rohangáltak. Néha visítást hallottam a lábam alól, máskor ízelt lábak kaparászását a fülem mellől a falon. Mint egy álomban, úgy haladtam előre. Hipnotizáltan. Hideg volt, borzongtam könnyű nyári öltözékemben. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megláttam egy fehéren világító négyszöget a távolban. Odaérve ajtónyílásnak bizonyult, ami egy fehér folyosóban folytatódott. Beléptem a fénybe.

 

A falak, a plafon mind fehér, tejszerű fénnyel világítottak, de ezen felül semmi sem volt rajtuk. Se egy porszem, se egy kiszögellés. Csak fehér simaság mindenütt. Ki építhette ezt ide? Mentem a folyosón előre, a vége a távolba nyúlt. Kémleltem, hogy hol érhet véget, de csak annyit láttam, hogy a vége eltűnik a messzeségben. Lépkedtem tehát tovább, amikor egyszer csak elfogyott alólam a talaj. Egy csúszdán találtam magam. Beleolvadt a falak és a padló homogén fehérségébe, ezért nem vettem időben észre. Csúsztam, csúsztam, és amikor percek múlva sem ért véget a csúszás, már unni kezdtem a dolgot. Itt is minden fehér volt, a falak, a plafon és a csúszda is, ezért egy idő után kezdtem elálmosodni, és el is aludtam.

 

Arra ébredtem, hogy nagy puffanással egy ajtóhoz érkezem. Megdörzsöltem sajgó orromat, és beléptem az ajtón. Vagyis inkább ki. Az állomáson találtam magam, ahol elindultam, és újra éreztem az erős vonzást az alagút felé. A franc essen beléd, gondoltam. Ha már ennyit kellett küszködnöm, akkor valami értelme is lehetett volna a dolognak. Nem engedelmeskedtem a hívásnak, hanem megvártam a metrót, és beszálltam. Félálomban csak az tűnt furcsának, hogy az ülések helyén karosszékek álltak, és a feliratok nem magyarul, hanem valami ismeretlen nyelven voltak írva. Biztosan valami BKV újítás, vontam meg a vállam, és leülve az egyik székbe újra elbóbiskoltam a szerelvényt húzó lovak patájának ütemes kopogásától.

Szólj hozzá!

Hogyan lett egy macska a világ ura

2008.08.07. 23:03 mesemondó

A vörös macska a körfolyosós bérkaszárnya széles vaskorlátján feküdt, és élvezte a napfényt. Szüksége is volt egy kis élvezetre, mert az egerek megint kiszúrtak vele. Gyűlölte őket. Pedig olyan szépen indult minden. Amióta észrevette a földszinti hentesüzlet lyukas kisablakát, amit a házmester tört be a bikacsökkel, azóta szabad bejárása volt a húsok közé. A házmester gyakran összekapott a temetőőrrel a művirágok miatt, ezért senki nem figyelt fel a veszekedésükre, és az ablakcsörömpölésre sem. A macska szabadon mozoghatott ki-be, és amíg nem volt túl mohó, addig nem kellett félnie, hogy észreveszik a húsok megdézsmálását. Nyár volt, a hideg sem árulta el a lyukat.

 

De az egerek még jól emlékeztek a két héttel ezelőtti esetre, amikor rájuk szabadította a hajléktalant a pincéből, és csak az alkalmat várták, hogy visszavághassanak. Régóta tartott a küzdelem, mert kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Az ő fenséges macskaeszét a kis férgek a nagy számukkal ellensúlyozták. Sok lúd, vagy egér, vagy mifene. Így történt, hogy amikor tegnap este be akart osonni a lyukon az ajtó tetejénél, az egerek felborították a kukát, amihez előzőleg odakötötték az ajtó kilincsét. Az ajtó kinyílt, ő pedig ott maradt fennakadva az ajtószárnyon. A vernyákolásra előjött a hentes, aki vérben forgó szemeivel a bosszú angyalát is megfutamította volna, és vészjósló ordítással futott felé a macskaköves udvaron. Szerencsére megbotlott a bikacsökben, amit a házmester felejtett a földön, amikor elvitték a mentők, így a macska kétségbeesésében megkockáztatta az ugrást az udvar kövére.

 

A macskák mindig a talpukra esnek, ez igaz, de azért az esés fájt, és még ma reggel is sántikált az ugrás után. Az egerek persze röhögve nézték a pincelyukból, ahogy a hentes utána veti magát, de az a nagy marha ekkor már nem érhette utol. A lyukat viszont betömte az ajtón, ezért volt hús, nincs hús. Bosszút kellett tehát állnia a kis fehér söpredéken, ez nem volt kétséges, ezt kívánta a macskabecsület. De mit tegyen? Azt tudta, hogy az egerek főhadiszállása a padlás egyik elzárt részén van, de oda még nem sikerült bejutnia. A szívét kellett megtámadnia az ellenségnek. A padlásajtó lakatra volt zárva, és egyelőre nem talált egyéb bejárást oda, úgyhogy mást kellett kitalálnia. A tető! Onnan kell próbálkozni.

 

Feltápászkodott, és egy-két ugrással a tetőn termett. Persze itt is körbejárt már korábban, és lyukat nem talált, de most új gondolata támadt: meg kell bontani a cserepeket. Már tudta is, hogyan. A gerincnél volt egy törött cserép. Abba nagy nehezen belefűzött egy zsinórt, amit a szájában hozott fel a folyosóról. A két végét lelógatta a tetőn a legfelső körfolyosóra, és várt. A cipész félnótás fia hamarosan elindul összetörni a tejesüvegeket a környéken (amiket nem dugtak el előle), és ő nem fog elmenni a lógó zsinór mellett csak úgy. Számított rá, hogy megcibálja, és ebben nem is kellett csalatkoznia. A cipészfiú nagy zajjal csapta be az ajtót, és végigkalimpált a folyosón. A lógó zsinórok láttán felderült az ostoba képe, és boldogan csimpaszkodott beléjük. Húzd csak, te eszelős, húzd, mosolyogott magában a macska, ahogy az ereszcsatornában elterpeszkedve figyelte a bolondot. A fiú most már teljes erejével húzta a zsinór két végét, és vészjósló csörömpölés hallatszott a tetőről. A törött cserép kiszakadt, és magával rántott több környező cserepet is. Helyükön nagy lyuk tátongott a tetőn. A cserepek lezuhantak a bérház udvarára, kiáltozás is hallatszott, de ez nem érdekelte a macskát. Ő már a lyuk felé osont.

 

Odaérve bekémlelt, majd a tetőgerendán végiglépdelve körbejárta a padlást. Odafentről mindent jól láthatott. Az egerek úgy látszik még nem vettek észre semmit. Arrafelé osont a gerendákon, ahol a rejtekhelyüket sejtette. és a padlás sarkában rá is talált. Minden oldalról zárt volt, a padlás szintjén egy ferde támfalnak nézhette bárki, de odafentről ő belelátott, és nem akart hinni a szemének. Számtalan kis monitor sorakozott egymás mellett a kuckó falán. Középen egy ülés. Senki nem volt ott.

 

Beugrott az elzárt részbe, hogy megnézze magának közelebbről. A monitorok fel voltak címkézve: munka, szórakozás. A többség munkának volt megjelölve, egy-kettő szórakozásnak. Döbbenten nézte az utóbbiakat. Saját magát látta, ahogyan tegnap átosont az udvaron, és a már ismert módon fennakadt az ajtón. Ez a jelenet futott végtelenítve a monitoron. Ezek a mocskok megfigyelték, szemmel tartották minden lépését, és utólag élvezkedtek azon, ahogy megszívatták. Erőt vett magán, és megnézte a többi monitort is, amelyek munkára szolgáltak. Azok különböző irodákat mutattak. Egyesekben egerek ültek monitorok előtt, máshol emberek íróasztalok mögött. Az emberek ismerősek voltak neki. Nem sokat nézett tévét, de az amerikai elnököt és a német kancellárt felismerte. Mi a fene lehet ez? Azután meglátta a szenzort a felirattal: UTASÍTÁS.

 

Feltelepedett az ülésre, macskamódra, és megnézte közelebbről a feliratot. A világító lapon egy kéz nyoma látszott. Nem emberi kéz volt. Három ujj volt rajta, a bal oldali hosszú, a jobb rövidebb, a középső a legrövidebb. Nem látszott mélyedés az ujjaknak, csak egy világító felület volt. Először nem értette, hogyan jön ez az egerekhez, de azután a pillantása a kis bekeretezett képre esett, ami a lap szélének volt támasztva, és mindent megértett. A kép egy családot ábrázolt, ahogyan a munkahelyükön az emberek szokták kitenni a családjuk fényképét. A fotó egyik felén három idegen állt. Szürkék. Teljesen egyformák voltak. Apa, anya, gyerek? Talán náluk egészen máshogy megy, gondolta a macska. A kép másik felén három fehér egér látszott. Szintén egyformák voltak, és egyértelmű volt, hogy a kép ugyanazt a családot ábrázolja. Tehát felvették az egerek alakját, hogy ne keltsenek feltűnést, és utasításokat adnak a Föld vezetőinek. Nocsak, gondolta a macska. Nem szokott könnyen meglepődni.

 

Úgy gondolta, hogy ha  az egerek tudnak utasítást adni a világító lappal, akkor neki is menni fog. A mancsát rátette a felületre, és ezt gondolta: Amerikai elnök! Jelentést! A kissé bárgyú képű elnök összerezzent a székében, de gyorsan összeszedte magát, és meglepetten szabadkozott, hogy most nincsen semmi újdonság. Egy újságíró ugyan a nyomára jutott az Egyezségnek (ezt a szót jelentőségteljesen hangsúlyozta), de elfogták, és elküldték Guantanamo-ra, úgyhogy az ügy kézben van tartva. Egy velős „Rendben!” válasszal a macska lezárta a kapcsolatot, és most az egerekre koncentrált. Észrevette, hogy a monitorok párban vannak. Minden emberi monitorhoz volt egy egeres. Kezdett rájönni, hogy az egerek ugyanazt a területet tartják ellenőrzés alatt, mint az ember, aki alájuk tartozik. Valószínűleg a mindennapi feladatokat a helyi egereken keresztül bonyolítják, nem kell mindenbe belefolynia a központnak. Azt is látta már, hogy ez a központ, egyébként aligha lenne közvetlen kapcsolata az amerikai elnökhöz. Jó ötlet volt a Józsefvárosba telepíteni, gondolta. Itt aligha keresné bárki is.

 

De most mi legyen? Hogyan bánjon el az egerekkel? Vagyis az idegenekkel. Neki mindegy volt. Az ellenségei és kész. Próbaképpen megszólította az angol miniszterelnököt, hogy tudja-e, hol van az őt irányító helyi központ. Természetesen tudja, válaszolta az elnök meglepetten, és megtudakolta, hogy miért kérdezi. A macska röviden és velősen kiadta parancsait: a helyi központ renitens viselkedést folytat, önállóskodik, ezért haladéktalanul fel kell számolni, és az ott dolgozókat fogságba kell ejteni. Számíthatok Önre?, kérdezte az elnököt. Természetesen, Vezető, válaszolta az elnök. Mikor óhajtja az elfogást? Nyomban, felelte a macska, és hátradőlt várva a fejleményeket. Néhány perc sem telt belé, és kommandósok törtek rá az egerekre. Élvezettel nézte a monitoron a bamba értetlenséget egérpofájukon, ahogy zsákokba csomagolták őket, és a kommandósok ripityára törték a berendezést. Félórába telt, amíg az összes emberi vezetőnek kiadta a parancsot, és utána kényelmesen pihenve nézte, ahogyan bosszúja beteljesedik az egér-idegeneken.

 

Ekkor zajt hallott maga mögött. Megfordult. Két egér állt a fal nyílásában. Elképedten nézték a macskát, és a pusztítást a monitorokon. A macska kegyesen intett nekik, hogy futni hagyja őket, ha azonnal elkotródnak. Az egerek nem haboztak. Sarkon fordultak, és eltűntek a padlástér felé. A macska gyorsan kapcsolatba lépett a magyar miniszterelnökkel, és hamarosan autók fékezését hallotta a ház előtt. Az egyik szórakozás-kamerát átkapcsolta oda, és elégedetten konstatálta, hogy az egereket begyűjtötték a biztonságiak.

 

Visszafordult a monitorok felé, és tekintete végigsiklott az engedelmesen várakozó embereken. Mi legyen a következő lépés? Ráér még kitalálni. Egyelőre aludni vágyott a jól végzett munka után.

 

Összegömbölyödött az ülésben, lecsukta a szemeit, és magában kuncogva, hogy az egerek azt hitték, túljárhatnak az eszén, lassan elszenderedett.

 

 

3 komment

A széplány esete a tűzoltóval

2008.08.05. 20:31 mesemondó

A lány tudta magáról, hogy szép. Az utcára kilépve mindig rászegeződtek a szemek. A tetoválás a köldöke körül vonzotta a pillantásokat, és onnan a szemek továbbvándoroltak a testén. Mindenfelé.

 

A boltba ment éppen, ahogyan mindig reggelente, és az agya már a tejfeles dobozok országában kalandozott. Imádta a tejfölt. Ez volt az egyetlen gyengéje. A bolt csak pár saroknyira volt, ezért ilyenkor otthon hagyta a terepjárót. Amúgy is szerette, ahogyan a tekintetek rászegeződtek. Mint régen, a zeneiskolai koncerteken.

 

A fiú már ott állt a kutyavécé mellett, és mosolyogva nézett rá. Ő szándékosan úgy tett, mintha nem vette volna észre, és peckesen lépkedve a másik irányba bámult. Belül nevetett, amikor hallotta, hogy a fiú zokogva a kukára borul. A férfiakat nem szabad túlságosan elkapatni.

 

A lámpánál megállt, kicsit méltatlankodva, hogy neki (neki!) itt várakoznia kell. Tudta, hogy nemsokára érezni fogja a szuszogást a nyakán, és úgy is lett. A hegedűkészítő a pinceműhelyből soha nem adta fel, lesett rá, mint a hiéna az antilopra. Csak egy kézcsókot hadd adjak, csak egyet - hallotta a kérlelést. Undorral nyújtotta oda a kezét, és nagy önuralommal tűrte egy ideig a lefetyelést. Hetente elhasznált egy hegedűt, ezért szüksége volt a hegedűkészítőre. Szeretett szenvedélyesen játszani.

 

Amint a lámpa zöldre váltott kirántotta a kezét a nyelv alól, és szinte futva indult meg a zebrán. A hegedűkészítő mondott még valamit, de nem figyelt rá. A szemtelen taknyos, sziszegte magában, inkább készítene masszívabb hegedűket. A túloldalon befordult a sarkon, és a kutyatemetőt elhagyva egyszer csak megállt, mintha földbegyökerezett volna a lába. Egy tűzoltó állt ott.

 

Lenyűgözve nézte a csillogó sisakját, a baltát az övében, és ősz haját, amely hullámosan hullott alá. A tűzoltó krákogott, és leköpte a tűzcsapot, amire támaszkodott, majd folytatta a harákolást. A lány megbabonázva nézte a jelenséget. A lelki társam, szólalt meg benne a belső hang. Biztos hegedülni sem tud, szállt vitába egy másik hang az elsővel, de az nem hagyta magát. Nem baj, ezért fog kiegészíteni engem. Benne megvan az, ami bennem nincsen.

 

Tétova lépésekkel (rácsodálkozott az érzésre, hiszen ő sok minden szokott lenni, de tétova soha) botorkált közelebb az egyenruhás alakhoz. Mit mondjak neki? töprengett magában. A tűzoltó nem nézett rá, a szeretkező madarakat figyelte a szemközti fa ágán.

 

- Kérem, – kezdte a lány – van Önnek barátnője? – szinte belehasított a kérdés abszurditása.

 

- Barátnőm? – nézett rá a tűzoltó – Feleségem van, de bárcsak ne lenne.

 

- És nem lenne kedve egy… barátnőhöz? – rebegte a lány.

 

- Ugyan, kinek kellene egy magamfajta öregember? – legyintett a tűzoltó.

 

- Nekem kellene – mondta a lány, és égett az arca a szégyentől.

 

A tűzoltó ránézett, és hatalmasan elkezdett nevetni. Harsogott a nevetése, visszhangzott végig az utcán, a könnyei is csorogtak. Amikor nagy nehezen abbahagyta, komolyságot erőltetett az arcára, és így szólt:

 

- Magácska nagyon kedves, de nagyon tapasztalatlan is, és fiatalka. Én a megtermett, érett nőket szeretem, nem az ilyen kis soványkákat, akik kettétörnek, ha óvatlanul nyúl hozzájuk az ember. Keressen szépen egy magának való fiút.

 

- De maga nekem való – erősködött a lány. – Ezt súgják az érzékeim.

 

- Hát akkor rosszul súgják, - mondta a tűzoltó, és látszott, hogy kezdi bosszantani a dolog. – Hagyjon nekem békét. Hiányzik is nekem egy fiatal szerető. Kapnék az asszonytól.

 

- De én akarom, - toppantott a lány. – És én mindig megkapom, amit akarok.

 

- Hát most nem fogja – válaszolta neki az öreg, és elindult a kocsma felé. – Végre egyszer én fogok elutasítani egy nőt. Már régen vártam erre.

 

A lány csak nézett távolodó alakja után, és összetört szívének darabkáit kereste a testében. Ilyen még nem történt vele. Az eddig ismeretlen érzés új utakra vezette. Már hallotta is a fejében a dallamot, ami kifejezi a fájdalmát. Ha ezt megírom, én leszek az új Chopin, ujjongott belül. Megfordult, rohanni kezdett hazafelé, és már nem is gondolt a tejfölre.

 

2 komment

Hogyan tüntettem el a Margitszigetet

2008.08.03. 22:41 mesemondó

Mint minden reggel, aznap is 6-kor keltem, és kisétáltam a szigetre, hogy lefussam a szokásos három körömet. Kellemes augusztusi reggel volt, nem túl hideg, nem túl meleg, éppen jó. Hangosan csiviteltek az ébredő madarak, néztem az előttem futó lányok fenekét, egyszóval minden tökéletes volt.

 

Már majdnem elértem az uszodákat, amikor a parkban furcsa fényre lettem figyelmes. Kékes fénnyel megvillant valami egy pillanatra. Mások nem vették észre, mindenki futott tovább, mintha mi sem történt volna. Engem viszont nem hagyott nyugodni a dolog, ezért gondoltam teszek egy kis kitérőt, hogy megnézzem magamnak, hogy mi az.

 

Az alvó hajléktalanokat kikerülve odaértem arra helyre, ahol a villanást láttam. Egy kis tisztáson volt a bokrok között a fák lombjai alatt. Tanácstalanul toporogtam, nem láttam semmit, és már éppen menni készültem, amikor feltűnt, hogy a föld az egyik helyen kicsit más, mint a környező talaj. Odaléptem, és üreges dobbanás hallatszott a lábam alól. Körbetapogattam a földet, és rátaláltam egy kallantyúra a fű között. Meghúztam. Egy nyílás tárult fel előttem. Egy járat a sziget belsejébe.

 

A nyílás odalent egy létrában folytatódott. Elkezdtem lassan leereszkedni a létrafokokon. A kürtő hamarosan kiszélesedett, és egy fémpallón találtam magamat. Előttem hatalmas, kivilágított barlang tárult fel tele óriási gépezetekkel, fogaskerekekkel. A gépek zümmögése betöltötte a fülemet. Odalent különös alakok mozogtak a gépek között. Kis, szürke, hosszúkás fejű lények. Mint egy sci-fi filmben.

 

Az egyikük felpillantott, mintha valami hatodik érzék vezérelte volna, és észrevett engem odafent. Éles sivítást hallatott, amire a többiek is felfigyeltek, és megindultak felém.

 

Eszeveszetten menekültem. Csak egy gondolat volt a fejemben: kijutni innen. Felkapaszkodtam a létrán, lecsaptam a fedelet, és ráhúztam egy közeli padot a rajta fekvő hajléktalannal együtt. Rohanni kezdtem ki a parkból a part felé. Nem tudtam, mitévő legyek.

 

Ekkor megremegett alattam a föld. Elestem. Körülöttem mindenhonnan sikoltozás hallatszott, ahogy mások is elvesztették a talajt a lábuk alól. Fülsiketítő recsegés-ropogás töltötte be a levegőt. Az egész sziget megremegett, majd megbillent. Legurultam a meredek partfalon, bezuhantam a piszkos Dunába, és összecsaptak fejem felett a hullámok. A víz színére felbukkanva teleszívtam a tüdőmet levegővel, és a sziget felé néztem.

 

Már a levegőben volt. A vízből láttam az alját, ahol hajtóművek gyulladtak ki, és a sziget egy szempillantás múlva eltűnt. A helyén maradt kráterben összecsapott a Duna vize, küszködnöm kellett, hogy a felszínen maradjak. A Margit-hídnál a gyaloghíd csonkja a vízbe ért. Odaúsztam, és felkapaszkodtam rajta. Szerencsére éppen jött a villamos, felszálltam rá, és elmentem a Nyugatiig, onnan pedig haza.

 

Hát így tüntettem el a Margit-szigetet. Ha nem találom meg a csapóajtót, és nem leplezem le, hogy a sziget valójában az idegenek járműve, akkor még ma is ott lenne. Azóta máshova járok futni.

 

3 komment

Címkék: mese